Búcsú

Képed
csak elfakultan
zizzent fel
emlékeim fölött,
mint ócska neonlámpa
zurranása elhagyott folyosón.

Kábultan hunyorgok,
hogy élesebben lássalak.
S mikor végre megpillantalak
ott, a felkavart molylepkék mögött,
egy nosztalgikus pillanatra
megtorpan a szívem.

Megöregedtél itt
a nehéz vasajtók között.

E penészes árnyú nehéz kábulatban
rojtos szárnyú lelked
falról falra libben;
kókadozó fonnyadt ámulatban
ő maradt magányos
társad itt bent.

Intek neked, s te
bólintasz felém.

Pókhálós portól
száraz a szád,
s riadt szemedből
rámköszönt
- hidegen -
egy furcsán idegen
pince szagú csönd.

Csoszogva eltántorogsz,
kilincs után matat kezed.
Megtorpansz,
kulcscsomód felcsillan,
s szemeink pillantása
e tompa fényben
mégegyszer, utószor
összeütközött.

Nyikorduló ajtók
rozsdás hangja
leng párolgó emlékeink fölött.

Íratlan vers

Valami bús, barna verset szeretnék írni.
Hogy rettegjenek az emberek.
Borús szürke hangon szólni,
míg belerekedek.

Villámló szófordulatok
cikáznak sikongva fejemben,
de nem jut el ujjamig rím.

Nemcsak páratlan, hanem hozzá még prím.

A tavasz

a tavasz
a nyárnak
a télre
a tapasz

Echo der Zeit

bong, bong
- gong -

klang
schrill
sirene

still, still
ich fliege
leise spielt die violine

liebe, liebe, liebe....

Pantomim

bor sava
kereng ereimben
a csend szava
cseng a füleimben

laposan
pattognak le rólam
az elárvult szavak

itt vagyunk hát

egyszervolt nyár
rég elmúlt már
télnek öltözött
s beköltözött
a végtelen térbe
mely itt tátong
a te és az én között

csodálva figyelem
ajkad homályos körvonalait
nevetnem kell pantomim játékodon
pedig siralmas lehetek elötted
ahogy szótlanul
bámullak
bután

Boldogság-paradoxon

Boldogság.
A tökéletes kiteljesedés pillanata.
Boldogság,
melyet hálóként sző át a félelem.
Az enyém. Mostmár csak elveszíthetem.

Meddig

Becéző karodban ébredek.
Rádcsodálkozom,
s beletúrom fejem mellkasodba.
Illatod ópiumába süllyedek.


Mondd, meddig tart még,
hogy hajad kócának oka én vagyok?

Mondd, meddig tart még,
hogy örömtáncban érnek a hajnalok?

Hogy hiányod átjár, mint ama huzat a házon,
ha csak egy percig nem vagy velem?
Gyermek lettem, s egyúttal anya is,
mert erről szól a szerelem.

Mondd, meddig tart még,
hogy nem rágnak rajtunk az idő kérges fogai?

Meddig tart, míg
elszakítanak minket hétköznapok izmos lovai?


Megcsókollak.
Hajnal növeli mámorom,
s a keserű jövő képét
táncunk ritmusával
álomba ringatom.

Méreg

méreg kereng ereimben
márcsak a lidérc
tart össze
mint lazuló férc
kongó koponyámban
öklendeznek
az évek

visszatartom
az emlékek
savas törmelékeit

nem engedem
hogy kihányjam
az egyetlent ami éltet -
- Téged.

Düh

prüszkölök a dühtől

dühös vagyok
arra aki vagy
aki voltál

s magamra kit
teremtettél magadnak

útunk már rég
nem közös

talpnyomod
mégis szellemként
hagyott nyomot
éveken át
minden léptem fölött

most tisztán látom
önzőséged mit
beteg szerelmed alkotott

őrjöngve tépem
letűnt létem
minden darabját hol
te szerepelsz az
emlékképen
fojtogatón nyomasztó
emlékképpen

kihánylak lelkemből

Kimondatlan szavak tengerén

Kimondatlan szavak
feszült tengerén
köhögöm a sós panaszt.

Mégegyszer lebukom -
keresem múltunk
igazgyöngyét,
volt-hitem egyetlen
vigaszkönnyét.

Túrok, mint szarban
az egyszerű paraszt.

Hiába.
Már csak
földönkúszó
otromba haraszt
szerelmünk
egykori
lágyszirmú virága.

Úton hozzád

zebracsíkos betonon
kopogva táncol léptem
illatod fellebben
az arcomat simító szélben

őszbe öltöztek a fák

nyarat zeng a lélek
örök fény - izzó aura
hiába járnak felettünk
felhői a télnek

a parkhoz érve megtorpanok

Hallod? Tücsök-hegedű.
Milyen szép a vágya!
Lehelj velem lángot
minden ezüst-deres ágra;
nézd, hogy feszül fel
sóhajunk a szivárványra!
Öleld, öleld
szikla csípőm
lágy hantú mezővé;
virágba boruljon,
s ne legyen
soha többé kővé!
Táncunk gyönyöre mentén
bezézzünk falban megeredt
apró hajakat, verőereket.
Minden pillanat drága.
Nevetésünk könnyeiből
fonjunk koszorút,
s tegyük emlékül
dúlt hitek katedrálisára.
S létünk, ha végleg lemerűlt,
fehér galambbá szelidítsünk
kopasz keselyűt.
Szerelmünk mózeskosara
a Styx sötét vizén úszva,
legyen vacogó fogaink
utolsó forró-mézes csókja.

csiklandoz a vágy utánad

s mikor a padon ülve megpillantalak
mosolyomat megérinti a nap
levelek között átcsillanó
kaleidoszkóp pillanat

Vidámpark

cukorvattába
ragadt
mézes
szavak

ringlispílen
lengő
színes
szalag

porban heverő
piros lufi
utolsó
szusszanására
vár

célnélküli
céllövöldében
foszló plüssmaci
egymagában
áll

nyikorgó
körhintán
lógatja
lábát
a szél

sóhajára
a kukorica
utolsó
pattogásra
kél


hangszón át
serceg életem

tükörben
torzuló
alakom
bárgyú vigyorral
nézhetem

de melyik az igazi?
egy percre megragad a félelem

Holt-idő

a szürke
emberek
elszívták
az öszes
időszivart

felettem
szállong
a füst

büzölgő
formátlan
ezüst

Fogócska

halott múlt férges keze nyúl felé
halott, múlt férges keze nyúl felé
halott múlt, férges keze nyúl felém
halott múlt férges, keze nyúl felém
halott múlt férges keze nyúl felém
halott múltam férges keze nyúl felém
halott, múltam férges keze nyúl felé
halott múltam, férges kezem nyúl felé
halott múltam férges, kezem nyúl felé
hallott múltam férges keze nyúl felém
hallott, múltam férges keze nyúlt felé
hallott, múltam férges, keze nyúlt felém
hallott - múltam -, férges kezem nyúlt felé

Flieg mit mir

flieg mit mir
in die Zukunft
die auf uns wartet
auch wenn ich
manchmal denke
das Leben ist
abgekartet
und vieles
kommt plötzlich
und unerwartet
was wie Blei
meine Flügel umhüllt
sei Du die Wärme
die mich mit
Leichtigkeit füllt
wenn ich nur
Schlechtes höre
und denke nichts
zu taugen
mit Deiner
ruhigen Stimme
gib mir zurück
meinen Glauben
wenn ich
in der Nacht
knirschend
schweißgebadet
aufgewacht
keinen Ausweg
mehr sehe
und kreiselnd
blind durch
die Gegend gehe
gib mir Halt
führ mich zum Licht
denn alleine
ohne Dich
finde ich es nicht
flieg mit mir
in unsere Zukunft hinein
denn fortan
möchte ich
für Dich
Vergangenheit
Gegenwart
und Zukunft sein

Altató

(J.A. nyomán)

párnán fakó árny piheg
dunna alatt csupacsont test lebeg
tenyerem közé vonom két kezed
aludj el szépen Nagymama

fény töri át a szobát
eloltom az éles lámpát
meggyújtok érted egy gyertyát
aludj el szépen Nagymama

megértem hogy elfaradtál
annyimindent megéltél már
dolgos életért békesség jár
aludj el szépen Nagymama

nagy családod járja útját
megérted a dédunokád
mosolya még elért hozzád
aludj el szépen Nagymama

neked köszönjük az életet
itt vagyunk veled
húnyd le szemed húnyd le szemed
aludj el szépen Nagymama

megfésülöm puha hajad
elsimítom a ráncokat
rakd le nálam a vámodat
aludj el szépen Nagymama

---

a múltat mint üveggolyót megkapod
s az emlékeket itthagyod
az égen ragyog már csillagod
aludj el szépen Nagymama

Morgen

Heute
geht´s mir nicht gut.
Heute
gab ich meine Träume
dem Wind zum spielen.
Heute
verlor ich meinen Glauben.

Wenn´s doch schon morgen wär´!

Gedanken in der U-Bahn

Ich glaub´ ich träume doch ich bin wach
es hört sich so fremd an wenn ich lach´
levator anguli und risorius zu schwach
und jetzt weiß ich nicht
was ich mit dieser erkenntnis mach´...

Variáció

csapzottan esengve
kutatva-keresve
meztelen feszengve
kristály-szívem
hiába várja a tavaszt
s bár hiányod
huzatot fakaszt
nem olvad a jég

Mégis

mennyit dolgoztam - sikertelen -
hogy kristállyá dermesszem szívem

át- meg átjár a huzatod
s hiába bénítom a tudatot

leállíthatatlan sípolsz fejemben
nikotinként kerengsz eremben

csonkagúla az akarat
őrjöngve építem a falakat

napsugárként törsz át a réseken
árnyékba menekül a félelem

nyugalmam csak Nálad lelem
mégis csak nélküled élhetem
tudatosan választott életem
mert mégis győzött az értelem

Variációk egy életképre

Hűvös eső, mérhetetlen akarat,
Magányos szellő lengi körül a falakat.
Èrvek kúsznak, senki sem rest,
Láthatatlanul mindenki fest.

-

Leng az erő, kúszik-mászik
Az akarat hűvös érvzáporban ázik.
S csak fest, csak fest a mérhetetlen magány
A láthatatlan létnek falán.

-

Èrvekkel fest a mérhetetlen zápor,
Magányban leng az elázott páholy.
Felkúszik a falon az erő a hűvös,
S láthatatlan mászik a létakarat a bűnös.

Haiku

Verset írni, mely
Tizenkét szótagból áll,
Nem könnyű felad...

Fortissimo

sárgult avarnak halk szava kél
elmúlt ködökkel játszik a szél
jön a tél jön a tél
kihűlt testemben forró a vér

meddő vágyak párája támad

zeng a fejemben az Èlet
- Fortissimo! -

dermedten feszengő
sípolva lélegző
kicsi kis esendő
szívem
dobbanásra éled

Komm in mein Reich

Komm in mein Reich
tauch ein in den Teich
sie umhüllt dich ganz weich
meine Seele

Lass dich entführen
es gibt tausend Türen
einfach berühren
genügt

Erfüllt von der Wärme
leuchten die Sterne
sie sind kleine Teile
meiner Gedanken

Was ist falsch was ist richtig
gar nichts ist wichtig
nur dass ich dich
niemals verlier`

Denn wenn du ankommst
dann war nichts umsonst

Szívem vacogva verdesett,
mint egy szárnyát-tört madár,
míg te lehajoltál értem,
s karjaid óvó melegébe vontál.

Spleen

Sikoltani akarok!
De csak ülök itt némán,
meredt szemmel a csendbe bambulok.
Őrjöngve járnék körbe-körbe,
de -
s mozdulatlan maradok
akár egy halott.

Szemeid

Két szép szemed
sugarában
elveszem

Két kék szemed
csodáját
félthetem

Két meleg szemed
símogatása
kell nekem

Körbe csak körbe
Mindig csak körbe
Hagyj kérlek elveszni
E fényes tükörbe

Körbe csak körbe
Mindig csak körbe
Vesszünk el ketten
Ez édes gyönyörbe

Hiány

Nyár
Meleg
Napsütés

Barátok
Jókedv
Nevetés

Ruha
Otthon
Èlelem

Biztonság
Pénz
Èletem...

...és Te?

Találkozás

Rezgő oceánként
sápad el bennem
a pillanat
A fagyott látomás
hidegen árad szét
véremben
Ködös szemsugáron át
jut el hozzám
fényed

Megérintenélek.
De szertefoszlik lényed.

Szeretnék

A boldogság egy láng,
Mely könnyen eloltható,
De ha figyelsz rá, megtartható.

Szeretnék
Adni
Ami bennem van, azt
Szétosztani.
Ha néhány embernek
Csupán,
Mégis, hogy boldogok legyenek,
Mindenemet
Odaadnám.

Szeretnék lenni
a gyufaszál,
Mely a gyertyákat
meggyújtja;
Szeretnék lenni
a gyufaszál,
Mely a tüzet
tovább adja!

"...hogy melegednének az emberek..."

A gyufaszál
Már a szemét közt feküdhet,
De a gyertyák
Tovább táplálják a tüzet.

Öngyilkosság

Rohanó mélység
Csodálatos kék ég
Végtelen tér
Halkan csorog a friss vér

Tömeg
Nyüzsgés
Hangzavar
Ő sem tudta mit akar

Múlik

Egy pillanat volt,
s csak annyi maradt,
mint éhezőnek az utolsó falat.
Elfogyott és elszaladt.
Azon kapod magad, hogy
csak a kopott villát rágod,
s kedvesedet más karjaiban látod.

Fa

Gyökér
Törzs
Korona

Rügyek
Levelek
Avar

Rügyek
Levelek
Avar...

Az élet
elmúlik
hamar...

Nehéz

Elfáradtam,
Gyenge vagyok,
Nem bírom már,
Menni akarok.

Nincs hitem,
NIncs erőm,
Zavaros a lelkem;
Érzelmek ámokfutnak bennem.

Megbotlottam,
Ùgy pihennék,
Nem tudok már,
Menekülnék.

Nincs hitem,
Nincs erőm,
Zavaros a lelkem;
Egy élettel arrébb felejtettem fejem.

Tudod...

Mosolygó könnycseppek
Egymásba fonódó kezek
Tudod, vártalak

Napsütötte érzelem
Szélkavarta félelem
Tudod, hiányzol

Összekócolt haj
Nincs semmi baj
Tudod, jó veled

Elfelejtett külvilág
Nem tör rám a fáradtság
Tudod, nagyon szeretlek

Lelkem fényes,
Mint tiszta éjen a Hold.
Lelkem megfoghatatlan,
Mint egy mesebeli kobold.

Mese az esőcseppről

Egy levélre érve egyre dagadt,
S mikor reá kacsintott a Nap,
Felcsillant a pillanat.

Boldogan tündökölt, mint egy gyémánt,
De a kis csepp többet kívánt;
Kérte a Napot, süssön még rá,
Tegye sokkal ragyogóbbá!

S a Nap teljesítette amit kért,
Küldött reá még több fényt,
Hogy a kis csepp fénye az égig ért.

Boldogan tündökölt, mint egy gyémánt,
De a kis csepp többet kívánt;
Kérte a Napot, süssön még rá,
Tegye sokkal ragyogóbbá!

S a Nap teljesítette amit kért,
Küldött reá még több fényt,
Hogy szivárványszín lett az ég.

Boldogan tündökölt, mint egy gyémánt,
De a kis csepp többet kívánt;
Kérte a Napot, süssön még rá,
Tegye sokkal ragyogóbbá!

S a Nap teljesítette amit kért,
Küldött reá még több fényt,
Hogy a kis csepp fénye véle is versenyre kélt.

Boldogan tündökölt, mint egy gyémánt,
De a kis csepp többet kívánt;
Kérte a Napot, süssön még rá,
Tegye sokkal ragyogóbbá!

A Nap ezúttal is nekifogott,
àm a kis csepp egyre fogyott,
S a melegtől elpárolgott.

Most még meleg van

Lassan hűl majd a légkör;
Először hűvös érzelmek,
Majd elfojtott sérelmek.

Lassan hűl majd a légkör;
Elszürkült hétköznapok,
Melyekhez odafagyok.

Lassan hűl majd a légkör;
Àdáz, monoton emberek,
Kongó, üres tekintetek.

Lassan hűl majd a légkör;
Megfagynak a lelkek.
Most még meleg van,
Mégis kiráz a hideg.

Az, akinek nem volt arca

Bement a fürdőbe,
Belenézett a tükörbe;
Azaz csak belenézett volna,
Ha lett volna arca;
Mivel nem volt arca,
Ez volt élete legnagyobb kudarca.

Zwischen

zwischen mir
zwischen dir

zwischen hier
sind wir

aus zwei
sei eins

mitten
im Knoten
des Seins

Medvetánc

talpam alatt
izzik a föld
izzik a föld
járom a kört

láncom csörgetem
hangja betölt
hangja betölt
járom a kört

orrom véres
íze elönt
íze elönt
járom a kört

fejem nehéz
lelkem üvölt
lelkem üvölt
járom a kört

csontom porlad
reng már a föld
reng már a föld
járom a kört

nincs mit tenni
hát meghajlok
hatalma elött
járom a kört

Egy - paradoxon

mind egy
mindegy
nem mindegy
nem mind egy

Koncert - életképek unplugged -

Színpad és nézőtér

virágzó orgonák illatának lágy hangján
szól hozzám az este

mély lélegzettel fülelem e halk harmóniát

aszfalton kopogó cipő
autók durmoló kereke

beszédfoszlányok csapják meg a fülem

sóhajom szerteszáll e zajban
eremben surran a vér
nagyon halkan

nagyon halkan


Hangolás

villám tereli
fellegek kórusát

dörren a levegő

fák levelén
megzizzen az eső

cseppekben tisztul a hang

hangos zenebona
elszáll a szélben

majd néma csend
a mélysötét éjben


Előjegyzés

Mikor felkel a nap
Az első napsugár hangja
Megtöri a csendet

A második terce
Szólal meg egy percre

Követi
Harmadik negyedik
És zeng az akkord

Ötödik hatodik hetedik
A hangközöket keverik

Nyolc kilenc tíz
Olyan hangos
Párálni kezd a víz

Tizenegy tizenkettő
Nyárvidáman zeng az idő

E hatalmas hangzavarban
Megmosom arcom
A napsugarakban


Felütés

zengő bongó
kicsi dongó
ahogy szállong a szél
úgy veszi át
az ő ritmusát
együtt cipelik
fák susogását
gyermekek
harsány kacagását
napsugár halkan
szól a dallam
majd erősödő
viadalban
úgy tör elő
akár az érzés
hogy
szabad vagyok
nem kérdés
hát kiáltok
kiáltok!
barátaim
még
mire vártok?
szaladjatok velem
ki a rétre
s csodálkozzatok
e földi létre


Szünet

Mikor két szem összeér
Megszólal az csend a végtelen kerengő
S az izgalom pillanatában
Elnémul az idő


Kadenciák

Hallottad már
könnycsepp gördülésének vékony hangját?
didergő félelmed reszkető szavát?
Érezted már
nehéz lelked mély basszusát?

Odafigyeltél rá,
mit suttog a szíved?

Add a kezed
add a kezed

s figyeld csak

puha hajad hogyan serceg
mikor simogatom fejed

illatos bőröd hogy válaszol
mikor a szám kérdőn csókol

nyílt tenyered hogyan játszik
ha hátamon zongorázik

hogy pendül a levegő húrja
mikor azt súgom
szeretkezzünk újra
meg újra...


Kitartott negyed

Csend. Csend! Csak ne lenne itt ilyen csend!
Szűk torokkal sípolom az elnémult dalt.
Hova lett a harmónia mely összeköti lelkünk Kedvesem?
Egyetlen hangjegyként hogy szólaltassam meg a kart?


Záróakkord

A szív első dobbanása -
életünk ritmusában
lüktetni kezd az ér

A tüdő első szippantása -
sejtjeinkben zeng
összes sóhajunk
táplálékaként

törékeny testünk
erősödik e dalban

de életünk során
nem hallgatunk rá a zajban

pedig ott van bennünk

s ha kicsit is odafigyelünk
újra felfedezhetjük
e melegen ölelő
lágy melódiát

test
lélek
sors
és élet

s mikor meghallod
más emberek dalát
az adja
a pentatóniát

Éjszaka

az izzadtság
jéghideg kezével
ragad meg
a sikongó félelem

lázas vagy Kedvesem

pupillád
szűkülő vészjelként
tornyosul felettem

szerelmem
gyötrő bugyraiba
merülve
szerelmed
őrült tüzében
égsz
nagy hévvel -
megégettem
szíved
a fertelem
rikító
kegyetlen
mély jelével

kérdőn ölel karod
megáll az idő -
pillantássá
folyik össze
múlt jelen
jövő

kínosan feszengő
csend lebeg
te észre sem
veszed
hogy
megfertőztelek

pszt!
ne szólj, ne szólj
csak fogd
a kezem
s holnap
mire felébredsz
szétfoszlik
e görcsös
gyötrelem
---
én majd virrasztok
didergő meztelen

torkom szűkén
melyet
körbefont
a múlt
könnycseppnyi
sóhaj
gördül át

megóvlak
vigyázok rád!
csak éljük túl
e mélysötét
jéghideg
éjszakát

Symphonie

sie rief mich in die Ferne
sie lockte mich ganz leise
und ich folgte der Melodie

im Weg große Steine
doch das war´s was mich stärkte
ich folgte der Melodie

ich sah viel gab viel auf
nahm vieles in Kauf
aber ich folgte der Melodie

Zweifel zerrissen mich
die Welt verstummte

doch mein Herz pochte den Rhythmus
meine Seele summte
---
nun sehe ich sie
in deinen Augen
die Partitur unserer Zukunft

nun fühle ich sie
in deiner Wärme
die Symphonie die uns vereint

meine Hand lege ich in deine
Angst kenne ich keine

tanz mit mir den Tanz des Lebens

denn ich weiß jetzt
es war nichts vergebens

Ego sum

ego sum
je suis
i am
ich bin
én vagyok

* * *
A csend nyelvén
ennyit jelent,
ha hallgatok.

Mindenki a maga Istene

Isten?
Ott fenn az égen?
Nem.
Bennün rejlik régen.

Míg élek I.

temérdek
remények
kevélyen
lenéznek

Míg élek II.

fényes ablak alján
széles patak partján
véges szavak hangján
érdes hangnak dalán

kérges fának ágán
széles árnyak láttán
ékes szárnnyal szállván
édes vágyat járván

konok szelek jelén
rokon-lelkek szemén
fogoly ember kezén
poros telek jegén

pofont-félő lényén
orom kérő fényén
sorok égő szélén
korok vérbő végén

semmit sem értek én

Elfáradt dal

„Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!”
(Szilágyi)

Elfáradt dalt dúdolok.
De már régen csak magamban.
Néha vadul, mint halálraítélt,
ki érzi még, az élet mennyit ért.
Néha szelíden, mint fehér lepkeszárny
által fakasztott örvény.
Nincs ebben már semmi törvény.
Csak ülök és hintázom
előre-hátra
előre-hátra
s néha megállok:
hátha –
De végül mindig folytatom.
Csak dúdolom, csak dúdolom.
Néha rikoltozva, mint vásári bohóc,
kinek haja csupa kóc meg góc.
Az én hajam is kócos régen,
Mert sokszor téptem, téptem.
Mikor néha sikolyként tört ki belölem
az elfáradt dal, mert féltem.
De aztán mindig folytatom.
Csak dúdolom, csak dúdolom
s néha tébolyultan,
mert már nagyon unom.
De végül mindig folytatom.
Dúdolom az elfáradt dalt.
Mert néha ez az, ami életben tart.

( Így hintázom végig életem;
de sosem vesztem el a hitem! )

Elfojtás

mélykékbe burkolózott lángvörös
szürke az emlék és ködös
gondolatmenet körkörös

Közös.
Közönyös.

Társasjáték

Hogy mi változott az évek során?
Megmondom én cimborám:
Ott állok ahonnan indultam.
De mostmár tudom.

Harc

Vívd a harcot szélmalom!
Dúld szét lelkem!
Suhogj bennem!
Hisz én barom
csak tehetetlen bámulom.

Illúzió

magam után húzom magamat
barázdákat szánt az akarat

csatakosra ázott néma arc
tekintetem kemény akár a kvarc

lázas képek árnyában élek
húsom cafatos véremben méreg

lüktető lelkem fullasztó halált hal
így ragad el a mélység magával

s én balga azt hiszem szállok
mikor zuhantomban meg-megállok

Haiku

Karcol az eső.
Ernyőbe bújt emberek.
Madárcsicsergés.

Àlmatlanul

recsegve rágja
kérges agyam
sok gubós gondolat
szemem nyikorgón
csukja le
mai mindennapomat

ereim gumicellájába zárva
zúg a lomha vér
nyelvem fecserésző tervpernyék
körül sertepetél

szavak labdajátéka
pattog fülemben
álmom valahol eltévedt
a dermesztő hidegben

Örök rend

A magány fondora
szőtt pókhálót homlokom
ráncai közé s felettem
nyikorog gondolataim
hintája.
Suhogva leng a sóhaj.

Éjszaka.
Harapnám a csendet.
Fogcsikorgatva védem a rendet.

Állapot

Nem ismerlek.
Nem ismersz.
Mégis úgy nézünk egymásra...
Nem merek,
És te sem mersz.
Ennyi volt mára...

Bénító gondolat

Elmúlt percek
Tapogató kezek
Őrült leszek
Ha nem lehetek veled

Nézlek
Kérlek
Szeretlek
Félek

Fáradt gondolat
Acélos akarat
Hallom hangodat
S megfognám karodat

Látlak
Várlak
Kívánlak
Hívlak

Lassú olvadás
Monoton koppanás
Hangos kacagás
Majd zavart matatás

Tudathasadás...

Azt hiszem...

A levegő megremeg,
Zötyögve múlnak a percek;
Te engem, s én téged kereslek.

Hogy mondanám el neked az
Igazat, hisz magam
Sem tudom.
Zörögve fut a vér
Ereimben,
Már érzem kezeid melegét kezeimben.

Sehol sem vagy mégis látlak;
Zivatarban
Emlékeim áznak.
Rozoga szívem
Egyedül zakatol;
Lehet, most is
Más karjaiban alszol.
Elnézlek, szemed rám mosolyog,
S mégis olyan egyedül
vagyok.

Egyszer talán

Állsz,
S már nem törődsz velem;
Vársz,
Nekem meg izzad a tenyerem.
Nézel,
Szemeink összeérnek;
Èrzel,
Az álmok visszatérnek.
De elmész,
Mielőtt szólásra nyílna a szám,
Elmész,
Mielőtt érzelmeim elmodhatnám.
De egyszer talán...

Repríz

Nem tudtam, mi fog történni,
Hát átléptem a küszöböt.

***
èrzem, hogy megfagyok
mégsem-mégis mondatok
félek, hogy meghalok
elvetélt érveket mormogok

***
csak ültél ott,
mint egy kisfiú, akit megbűntettek,
és úgy néztél rám -
ha idegen lettem volna,
akkor is megszeretlek

Látlak

Dadogó emlékek
Vacogó szemének
Tükrében látlak
Hiába.-
Hiába a küzdelem,
Hogy bútól ködös fejem
Végre elfelejtsen.
Érezlek.
Pedig messze tőlem
Hiába vagy közel.

Te bennem

Az óra
kegyetlen
lassan
jár.

Megölted magad bennem
-mégis nekem fáj.

Tangó

szerelmem forró
szerelmem izzó

akár a tűz
akár a parázs

szerelmem heves
Szerelmem szeress

s összefűz
velem a varázs

Ha én tó vagyok

Te vagy a szél,
Ki játszik velem.
Símogatsz,
S én
Megborzongok.
Te vagy a szenvedély.

Te vagy az eső,
Ki gyarapít engem.
Hozzámérsz
S én
Megtisztulok.
Te vagy az ősi, az erő.

Te vagy a hullám,
Ki megtöri síma tükröm.
Szelidülsz
S mi
Eggyé leszünk.
Te és én. Mi. Így szeretünk.

(G.-nek)

Ha egyedül vagyok,
hiányzik karom,
mely átöleli derekát;
hiányzik orrom,
mely érzi illatát;
hiányzik szívem,
mely mellette gyorsabban,
füstölve dobban;
hiányzik lelkem,
mely nagy hévvel
lelke hűs tavába csobban;
hiányzik testem,
mely általa egésszé vált,
s hiányzik hangom,
mely rajta keresztül
válaszra talált.

***
Veled
A csend is színes
Neked
A kocka is íves
Veled
A fehér is hangos
Neked
A fekete is langyos
Veled
Lázító a fagy
Neked
Mindegy, de
Én
Örülök, hogy vagy

***

Megtaláltam
az élet vízét,
melyet oly szomjan
kerestem.
Kiszáradt lelkem
oltalomra lelt,
mikor szád kelyhe
enyhet adott

(G.-nek)

Mutatók kattannak
Naptárnyi hosszúsággal.

Percek,
Órák,
Évek.

Elvesztelek.
Félek.

Hiányzol

Sikoltva kapkod a csend utánad
magányba fullad a lélek
a szédítő öröm hamuvá porlad
aszott a test amelyben élek

Sűrű köddé válik
hangfoszlányok szakadt fala
disszonáns hangközökre málik
egy érzés elhasznált szava

Nyirkosan kopogtat szívem
akár az árva éjnek csöndje
hogy arcod emlékeimhez híven
ezüsttükörbe öntse

***

Végtelen kerengnek
az évhosszú napok
érvtelen merengek;
nélküled minek vagyok.

Takaró nélkül

Éhezem.
Éhezlek.
Miért teszem?
Kérdezlek.
De csak az üres tér válasza
kong fejemben.
És ismét magányba-takarózva
alszom.
Mert nem tudok elaludni
takaró nélkül.

Tévedés

Ez nem szerelem Kedves.-
Egy szenvedélyes ária,
mely a szomszédból áthallatszik.
S mi azt hittük,
operában vagyunk.

Homok

romok újra csak romok
légváram szélfújta homok

tekintetem egyenes és büszke
torkomon kavarog gondolataim üszke

homlokomon csüng az izzadtság
nyomomban párolog a higgadtság

így ballagok sivatagom közepén
csak a szél a homok és én

téged kereslek kimondatlan szavak között
rugalmas lépteim sóhaja mögött

míg egy óvatlan pillanatban
- századok óta hordozlak magamban -

szemedből rámcsillan a Fény
heveset dobban szívem az Idő tenyerén

eláll a lélegzet eláll a szél
eremben dermedten forrong a vér

megállok –

tükörkép
bűvös mágia
fejemben zeng lényed
akár egy Puccini-ária
egy a test
lélekben a lélek
nem tudok már
lenni nélküled
félek
a homokszemcsék
újra összeállnak
márcsak egy tornya
hiányzik a várnak

- de túl sokáig várok

elejti szívem a két tenyér
sikítva kapja fel a forgó szél

kavarogva száll szerte a homok
ahogy oldódnak a hallgatag romok

cserepes ajkam dúdolgat halkan
így örzöm emléked egy elhaló dalban

karcos lelkem nyíltan szegezem az égnek
hüvös szememben sziszifuszi lángok égnek

ez az ára a büszkeségnek
hát fizetek

mert adósa nem maradok senkinek

Új szerelem

esősen-borongós nyirkos sár szitál
ködben szétszórt üvegszilánk-fénysugár
sötéten kúszó csúszva-sikító tompa zaj
üvöltésre késztő mélyről fakadó hörgő kacaj

nem tudom kinyitni letapadt szemem
remegőn tapogat a semmiben kezem
számból iszapízű nyálam csorog
mozdulatomra csontom nyöszörgőn nyikorog.

Pszt!
ne kérdj a múltamról Kedves,
mikor lábat-lógatva ülök
felhők felett, napfény melegén.