Búcsú

Képed
csak elfakultan
zizzent fel
emlékeim fölött,
mint ócska neonlámpa
zurranása elhagyott folyosón.

Kábultan hunyorgok,
hogy élesebben lássalak.
S mikor végre megpillantalak
ott, a felkavart molylepkék mögött,
egy nosztalgikus pillanatra
megtorpan a szívem.

Megöregedtél itt
a nehéz vasajtók között.

E penészes árnyú nehéz kábulatban
rojtos szárnyú lelked
falról falra libben;
kókadozó fonnyadt ámulatban
ő maradt magányos
társad itt bent.

Intek neked, s te
bólintasz felém.

Pókhálós portól
száraz a szád,
s riadt szemedből
rámköszönt
- hidegen -
egy furcsán idegen
pince szagú csönd.

Csoszogva eltántorogsz,
kilincs után matat kezed.
Megtorpansz,
kulcscsomód felcsillan,
s szemeink pillantása
e tompa fényben
mégegyszer, utószor
összeütközött.

Nyikorduló ajtók
rozsdás hangja
leng párolgó emlékeink fölött.