Úton hozzád

zebracsíkos betonon
kopogva táncol léptem
illatod fellebben
az arcomat simító szélben

őszbe öltöztek a fák

nyarat zeng a lélek
örök fény - izzó aura
hiába járnak felettünk
felhői a télnek

a parkhoz érve megtorpanok

Hallod? Tücsök-hegedű.
Milyen szép a vágya!
Lehelj velem lángot
minden ezüst-deres ágra;
nézd, hogy feszül fel
sóhajunk a szivárványra!
Öleld, öleld
szikla csípőm
lágy hantú mezővé;
virágba boruljon,
s ne legyen
soha többé kővé!
Táncunk gyönyöre mentén
bezézzünk falban megeredt
apró hajakat, verőereket.
Minden pillanat drága.
Nevetésünk könnyeiből
fonjunk koszorút,
s tegyük emlékül
dúlt hitek katedrálisára.
S létünk, ha végleg lemerűlt,
fehér galambbá szelidítsünk
kopasz keselyűt.
Szerelmünk mózeskosara
a Styx sötét vizén úszva,
legyen vacogó fogaink
utolsó forró-mézes csókja.

csiklandoz a vágy utánad

s mikor a padon ülve megpillantalak
mosolyomat megérinti a nap
levelek között átcsillanó
kaleidoszkóp pillanat