Homok

romok újra csak romok
légváram szélfújta homok

tekintetem egyenes és büszke
torkomon kavarog gondolataim üszke

homlokomon csüng az izzadtság
nyomomban párolog a higgadtság

így ballagok sivatagom közepén
csak a szél a homok és én

téged kereslek kimondatlan szavak között
rugalmas lépteim sóhaja mögött

míg egy óvatlan pillanatban
- századok óta hordozlak magamban -

szemedből rámcsillan a Fény
heveset dobban szívem az Idő tenyerén

eláll a lélegzet eláll a szél
eremben dermedten forrong a vér

megállok –

tükörkép
bűvös mágia
fejemben zeng lényed
akár egy Puccini-ária
egy a test
lélekben a lélek
nem tudok már
lenni nélküled
félek
a homokszemcsék
újra összeállnak
márcsak egy tornya
hiányzik a várnak

- de túl sokáig várok

elejti szívem a két tenyér
sikítva kapja fel a forgó szél

kavarogva száll szerte a homok
ahogy oldódnak a hallgatag romok

cserepes ajkam dúdolgat halkan
így örzöm emléked egy elhaló dalban

karcos lelkem nyíltan szegezem az égnek
hüvös szememben sziszifuszi lángok égnek

ez az ára a büszkeségnek
hát fizetek

mert adósa nem maradok senkinek