Elfáradt dal

„Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!”
(Szilágyi)

Elfáradt dalt dúdolok.
De már régen csak magamban.
Néha vadul, mint halálraítélt,
ki érzi még, az élet mennyit ért.
Néha szelíden, mint fehér lepkeszárny
által fakasztott örvény.
Nincs ebben már semmi törvény.
Csak ülök és hintázom
előre-hátra
előre-hátra
s néha megállok:
hátha –
De végül mindig folytatom.
Csak dúdolom, csak dúdolom.
Néha rikoltozva, mint vásári bohóc,
kinek haja csupa kóc meg góc.
Az én hajam is kócos régen,
Mert sokszor téptem, téptem.
Mikor néha sikolyként tört ki belölem
az elfáradt dal, mert féltem.
De aztán mindig folytatom.
Csak dúdolom, csak dúdolom
s néha tébolyultan,
mert már nagyon unom.
De végül mindig folytatom.
Dúdolom az elfáradt dalt.
Mert néha ez az, ami életben tart.

( Így hintázom végig életem;
de sosem vesztem el a hitem! )